Pár napra elutazom, és ez a NAGYON fura, és borzalmasan lehangoló hír itt ért utol, valahol az egyiptomi sivatagban.
De NEM LEHET! Nem akarom.
Pár hete beszéltünk telefonon, lenn voltál a Balatonon, és légvonalban valószínűleg 500 méterre voltunk egymástól, mégsem futottunk össze. Pedig hívtalak, gyere, nézz lovasversenyt Balatonvilágoson. Akkor mesélted, hogy ennyi sok év után átigazolsz egy másik helyre. Főztem volna egy jó kávét ha átjössz hozzánk. Beszélgettünk volna. Lehet hogy csak a semmiről, de az is jó lett volna. De elmaradt, hogy majd legközelebb.
És ilyen az élet, nincs legközelebb, max akkor, ha én is átmegyek azon a bizonyos vonalon, és ott vársz mosolyogva, hogy ott mennyivel egyszerűbb az élet, a Google ranking algoritmust teljes pontosságában látod, és már megfejtetted 🙂
Ígérgetted hogy vigyáztok Annára, igaz, amikor legutoljára pár órára veletek volt Magdival és veled, akor még egyszerű volt, pici lánynak még nem nyílt ki a világ. Számítottam rá, terveztem, hogy egyszer majd megyünk versenyre, vagy színházba, és odaadjuk egy SEO-s kezébe, akinek egy macska nem okozott gondot, annak a gyermekünk sem tudja lebontani az életterét pár óra alatt (bár ez csak remény, szerintem le tudta volna).
Olyan jókat toltál az Instagram-on, együtt vásároltunk online, hogy olcsóbb legyen a posta. Emlékszel? Amikor bementem a céghez az áruért, volt nálam egy AK47-es és egy AMD, megmutattam a két hatástalanított fegyvert a tárgyalóban 🙂 Jó muri volt, szerintem neked is tetszett 🙂
És erre most fogod magad, és …. Francba, szégyelld magad. Kellettél volna még ide, erre az oldalra. Barátként is szívesen megismertelek volna jobban, és a szakma sem lesz már ugyanaz nélküled. Fiatal szakma, még nem gyászoltunk senkit, veled kezdjük.
Máris hiányzol.
