Mindhalálig zene

A napokban sokadjára ment (hasonló) párbeszéd a twitteren, miszerint a könyvkiadók nem szeretik az elektronikus formátumot, félnek tőle mint az izzó vastól. De miért is, és vajon mi ennek a következménye?

Nézzünk picit vissza.

 – Tönkretette a rádió a zeneipart? Pedig volt ott kiabálás, hogy akkor innentől ingyen kapja mindenki a zenét, miből fognak megélni a zenészek?

– Tönkretette a kazettás magnó a zeneipart a 70-es években? Nem (pedig ordítozás ott is volt)

– Tönkretette a videomagnó a mozit? (nem, csak kicsit össze kellett kapniuk magukat, és többet adni)

– Tönkretette a CD írás lehetősége a a zene/program/játék/film/akármilyen ipart? Egyelőre nem látom, bár panaszkodás van ezerrel (és azt hiszem a memóriára kivetett artisjus/mahasz/proart/sokadik egyesület bevételei sem a megfelelő helyre mozognak

És akkor vajon tönkreteszi az elektronikus könyvkiadás a kiadókat? Nem hiszem, bár minden abba az irányba mutat hogy a kiadók magukat teszik tönkre… Hogy miért, hogyan? Szerintem azzal, hogy félnek, elutasítják, rettegnek, utálják, nem értik, ezzel. Kifejtem.

Egy olyan iparág, ahol elképesztő pénzek mozognak, könnyen ellustul, könnyen elszakad a valóságtól. Mert dől a lé, és befele forduló vállalatot, a piaci változásokra majdnem immunis rendszer hoz létre szépen lassan.

Gondoljatok mondjuk a légiiparra. A verseny részleges hiánya (mindenféle repülési jogok, nemzeti légitársaságok, stb) létrehoztak egy olyan rendszert, ahol a légitársaságok zsíros bevételeire ráépült egy csomó más, mindezidáig profitábilis szolgáltatás (reptér, handling, cargo, légiirányítás, biztonsági szolgálat, sorolhatnám estig), mert a légitársaságok meg tudták fizetni. És mivel nem kellett a filléreket számolgatni, nem is foglalkoztak vele. És szépen, ez a befelé fordulás, a verseny részbeni hiánya létrehozott egy olyan rendszert, ahol az árakat az határozta meg, hogy a légitársaság mit tudott kitalálni. Tipikus bosszúság volt az, amikor ha kint töltesz egy szombat éjszakát, akkor olcsóbb, ha nem, akkor drágább – feltételekkel eladott jegy. Vagyis mintha bemennél a boltba, és az lenne kiírva a tejespultra:

1 liter tej 200 forint. Seggberugással 200.

Vagyis olyan feltételrendszer, amiben a légitársaságnak nem lett jobb azzal ha ember kinn marad szombaton, de valamilyen mondvacsinált okot találtak, és azt mondták, hogy ha nem akarsz kinn maradni, akkor fizess többet. Buta logika, és jellemzi az egész rendszert.

Erre jöttek a fapadosok, és egyszerűbbé tettek mindent. Retúrjegy nincs, minden ár egy irányba szól. Kaja nincs, de vehetsz 3-4 euróért szendvicset (persze hogy inkább veszek, miközben a jegy 30ezerrel olcsóbb – ráadásul nem a porból készült fos rántotta, hanem finom szendvics). 

Valami hasonló játszódott le a display piacon is. Jó langymeleg, és dől a lé. El is felejtették, hogy az üzleti modell az időben korrodálódik, változik a világ. És amikor csökkennek a bevételek, van aki szabályozással szeretné megoldani a dolgot. Egy cég amely a piacról él, hirtelen szeretné megrendszabályozni a piacot. Persze nem megy, miért is menne?

És akkor eljutottunk a kiadókhoz. Már sikerült párszor meghosszabbíttatni a jogvédőknek a szellemi alkotásokra vonatkozó védelmet (pedig ez az elején még csak 10(?) év volt). És utána public domain. Már (ha egyáltalán jól tudom) 50 évnél tartunk, és erősen dolgoznak a lobbisták a 70 (vagy 100?) éves javaslatokon is. Butaság. Miért? Mert lustaságra tanít, megakadályozza  a fejlődést.

Ha a kiadók nem félnének betegesen az elekrtonikus formátumoktól, akkor rájönnének, hogy

– ennek nincs egyszeri költsége (mint a könyvnek a nyomás, nyomdai előkészítés) – na jó, van, de elenyésző

– (szinte) nincs minimum eladott példányszám

– a terjesztés darabköltségei elenyészőek (megfelelő volumen esetén)

– végre elővehetőek lennének a kis példányszámú könyvek is, és igény szerint  – akár – egyedi kiadásról is beszélhetünk

– nem kell raktározni (na jó, kell, de megint, elenyésző költség)

– ha akarnak, beszállhatnak a hardver bizniszbe is (lásd Amazon és Kindle), de ha nem akarnak, akkor sincs gáz, eszköz van bőven

De nem, ők félnek, hárítanak.  

Pedig csak annyit kéne csinálni, hogy felvesznek egy pár ehhez értő embert (fiatalt), akik megpróbálnak értelmes, fenntartható, fejlődésre képes üzleti modelleket kifejleszteni erre a buta helyzetre. Ilyenkor érdemes megnézni a Google-t, aki a termékei nagy részét ingyen adja. És csak utána kezdi el kialakítani a hozzá tartozó üzleti modellt, amikor már kialakult hogy az emberek szeretik, használják, mire és hogyan használják, megszerették, és elfogadták. 

Sokak számára egyszerűen nem fenntartható állapot, amikor az alábbi két lehetőség adott:

a, letöltöm, olvasom/hallgatom/nézem (ingyen, 5 perc)

b, keresem a boltban, nincs, megrendelem, megjön, drága (2 hét)

Vagy kínlódom a DRM-mel, kiakad a gépem, a Sony rootkit-et tol a gépemre, nem másolhatom át a másik eszközömre, nyűglődöm, és bosszankodom. Na ezek után ki az aki nem letölt, hanem szenved vele.

Ugyanez a gondolat szépen megfogalmazva, és képekben:

 

Media_httpstephenslig_lzjjv

Vagyis az, amit most ebben a témában előadnak a kiadók (könyv, film, zene, mindegy) az nem más, mint ezzel a passzivitással és elutasítással szépen a feljövő technológiákat segítik, és a saját bukásukat gyorsítják fel. A felhasználók beperelése és kriminalizálása egyszerűen nevetséges lépés volt, egy példa arra hogy ők hogyan gondolkodnak. Mikor veszik észre, hogy onnantól, hogy a hajón több mint 50% a kalóz, onnantól az a hajó kalózhajó 🙂

Eszembe jutott a Mindhalálig zene c. film, abban mondja el egy komikus:

This chick, man, without the benefit of dying herself, has broken down the process of dying into five stages: anger, denial, bargaining, depression and acceptance. 

A kiadóipar a halál második fázisában van, tagad….

Ha tetszett a cikk, oszd meg kollégáiddal, ismerőseiddel is,  hogy ők is értesüljenek az itt leírtakról:

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: reddit
Megosztás itt: email
Megosztás itt: print

Legfrissebb cikkeink